Már nem emlékszem, hogy találtam rá a Widowspeakre, de agyonhallgattam a Harsh Realm-ot youtube-on és alig vártam hogy megszerezhessem az albumot is ami a napokban jött ki.

Azóta ez megy nálam körbe-körbe tökéletes aláfestésként a nyárvégi melankóliámhoz. Hatvanas évek, westernfilm-érzés, fátyolos lányhang..

Azon kívűl, hogy mókásan zenéjüket grunge-ként jelölték meg, mást nem tudtam kideríteni a két fiú + egy nagyonszéplány felállású bandáról; elég annyit tudni, hogy ez a tökéletes nyárbúcsúztató zene.

Fogjuk a Florence + the Machinet, keverjük össze a Cat Powerrel, adjunk hozzá egy kis hip-hopot és az egészet spékeljük meg a 60-as évek Hollywoodjának atmoszférájával. Na ez Lana Del Rey. (vagy a Lizzy Grant név ismerősebb?)

Lana már tizenegy éves kora óta foglalkozik az énekléssel az iskolai kórus tagja volt, illetve magántanárhoz is járt. Zenei karrierrét ezek a kezdeti évek erősen megalapozták. Idén, immáron huszonöt évesen már „konkrét elképzelései vannak arról, hogy milyen zenét szeretne”. Számait egyenként, az interneten jelenteti meg, amiket jövőre (ha minden jól alakul) a debütáló albumában foglal össze.

A két hónapja megjelent „Video Games” című klipje hatalmas sikert aratott és elő bizonyíték arra, hogy van jövője Lanának a popszakmában.

Jim Wardot már többen ismerhetjük a Sparta nevű post-hardcore banda énekes-gitárosaként, ám annál kevesebben, mint a Sleepercar frontembere, illetve a február óta futó szóló-projektje még talán ennél is ismeretlenebb.

Aki szereti az akusztikus, erősen folk-beütésű, lágy, amerikai muzsikát, az mindenféleképpen hallgassa meg Jim Ward és Tegan Quin Broken Songs című közös dalát, illetve az egész Quiet in the Valley, On the Shores the End Begins EP-t.

Nehéz megmondani, hogy mennyire kísérleti-újító, illetve mennyire a már-már hagyományokkal rendelkező indie szcéna dallamvilágának újracsomagolása a zene, amit a Gauntlet Hair nevű duó csinál.

Zenéjük alapja az agyontompított, barlanghangzású elektromos gitár, a háttérben dübörgő minimalista ritmikai mintázatokat követő dob és az indiánkurjantáshoz hasonlatos lüktető ének. Az egész persze a 2010-es évek indie zenéjére jellemző lo-fi csomagolásban: az egész olyan, mintha egy cipősdobozból szólna a muzsika.

Bár érződik, hogy még igencsak friss banda a Gauntlet Hair, viszont úgy tűnik, hogy van zenei koncepciójuk és a célközönségük is jól körülhatárolható.

Én személy szerint várom a következő megjelenő számukat. Lehet, hogy a későbbiekben lesz még szó a Gauntlet Hair-ről a HÁJPon.